“Szívszorító visszanézni.” Egy évvel ezelőtt adta utolsó interjúját a tegnap elhunyt színésznő, Tompos Kátya. Akkor már küzdött a betegségével, de ritkán beszélt magáról. Az interjú során is visszafogott maradt, mondanivalója azonban sokatmondó volt.
“Néha leülök valahova, és nem veszem észre, hogy mennyi idő eltelik azzal, hogy csak ülök – kívülről nézve elég komikus lehet –, és bámulok bele a világba, közben ezernyi gondolat átcikázik az agyamon az élet értelméről.” Tompos Kátya szerénységét mutatja, hogy nem szerette a nyilvános szerepléseket, mégis kiváló művész lett. Saját bevallása szerint sosem hitt abban, hogy tehetséges. “Lehet, hogy nekem nem kellene a közönség, hanem csak úgy egyedül a szobámban szerepelnék. Azt gondoltam, hogy a közönség biztos azt fogja mondani, ez nem tud semmit, minek áll ki a színpadra.
Hihetetlen önbizalomhiányom volt.” “Ugyanakkor nekem úgy jött a színészet, emlékszem, hogy egészen sokáig a barátokkal, barátnőkkel, akikkel jóban voltam, sokszor elkezdtem utánozni bizonyos tulajdonságaikat. Volt, hogy valakinek az írását, és olyan szintre jutottam vele, hogy a tanár nem tudta megkülönböztetni a kézírásunkat, amikor dolgozatot adtunk be. Volt, hogy valakinek figyeltem a mimikáját, egy egész napot úgy töltöttem el, hogy úgy beszéltem, ahogy ő. Vagy eltanultam a beszédhibáját. Nem tudtam, hogy ez már maga a színészet!”