Egy megrendítő történet, amit soha nem felejtek el: Egy pap barátom szívszorító tapasztalata az árvaházban
Több mint tíz évvel ezelőtt egy olyan történetet hallottam egy barátomtól, aki papként szolgált, amit azóta sem tudok elfelejteni. Ő gyakran járt különböző árvaházakba, hogy lelki támaszt nyújtson az ott élő gyerekeknek, és én is elkísértem néhány alkalommal. Ezek a látogatások mélyen megérintettek, hiszen az árvák sorsa különösen érzékeny téma számomra. Egyik nap, egy ilyen látogatás alkalmával, olyan megrázó jelenetnek voltam tanúja, ami örökre beleégett az emlékezetembe.
Amikor beléptünk az egyik szobába, ahol a legkisebb, újszülött és csecsemő korú gyermekek feküdtek, feltűnt, hogy a helyiség szinte ijesztően csendes volt. Ez szokatlan volt, hiszen a csecsemők természetüknél fogva hangosan sírnak, ha éhesek, fáradtak vagy figyelmet igényelnek. A szoba azonban mélységesen nyugodt volt, és a csend szinte feszültséget keltett.
A pap barátom egy mély sóhajjal elmagyarázta: „A kisbabák csak az első napokban sírnak. A sírásuk az egyetlen eszközük, hogy felhívják magukra a felnőttek figyelmét. Az árvaházban azonban, ahol annyi gyerek van és olyan kevés ember, aki gondoskodjon róluk, a babák hamar megtanulják, hogy senki nem fog jönni. Rájönnek, hogy nincs anyjuk, aki felvenné, megölelné őket, így egyszerűen abbahagyják a sírást.”
Ahogy hallgattam ezt a történetet, egyre jobban összeszorult a szívem. A barátom hangján éreztem, mennyire megérintette őt is ez a helyzet, és ahogy befejezte a mondandóját, észrevettem, hogy az ő szemében is könnyek gyűltek.
Hazafelé menet a történet folyamatosan a fejemben járt. Amikor hazaértem, a lányom már mélyen aludt a kiságyában. Odamentem hozzá, megsimogattam a fejét, és megesküdtem magamnak, hogy soha nem hagyom el. Bármi történjék is, én leszek a fő támasza, és mindig ott leszek mellette. A lányom soha nem fogja magát magányosnak érezni.