“Amikor a férjem meghalt, azt hittem, ez volt életem legrosszabb napja. Milyen nagyot tévedtem! Amit a végrendeletéből megtudtam róla, még rosszabb volt. Hogy tudott ilyesmit eltitkolni előlem… Mi lesz most velem? Ez biztos valami tévedés.”
12 évig voltunk egy összeillő pár
Én és a férjem késői szerelem voltunk első látásra. Miatta felbontottam az eljegyzésemet egy másikkal, mert úgy éreztem, ha nem kockáztatok, lemaradok a legfontosabb dologról az életemben. Neki is volt egyszer egy kapcsolata, de azt mondta, hogy annak már régen vége.
Tizenkét évig tökéletes pár voltunk. Vagy legalábbis én azt hittem, hogy azok voltunk. Martin soha nem nézett másokra, biztos voltam az érzéseiben, és én sem irányítottam őt soha. Ráadásul amióta megismertem, minden hónapban támogatott egy bizonyos összeggel jótékonysági szervezeteket – azt mondta, ez volt az élete elhatározása. Ez egyrészt meglepett, másrészt csodálatot váltott ki belőlem.
De a gyerekeket nem nekünk szánták… Hosszas erőlködés után, amikor már jócskán a negyvenes éveimben jártam, elengedtük. Ő soha nem akart belemenni az örökbefogadásba, látszólag ésszerű érveket hozott fel, én pedig nem erőltettem. Hát, nem lehet mindent megkapni az életben.
Együtt laktunk Martin házában, amelyet a szüleitől örökölt. Mi ketten jól megvoltunk együtt. Míg egy nap mindennek vége nem lett.
Egy rendőr kopogtatott be hozzám azzal az információval, hogy a férjem egy másik sofőr által okozott balesetben meghalt. Az ok – gyorshajtás. Összetörtem… Életem legrosszabb napja volt! Nem tudtam elhinni, amíg meg nem láttam a holttestét a hullaházban. Még arra sem volt időm, hogy elbúcsúzzak tőle… Amikor reggel elment, én még aludtam, és hirtelen eltűnt.
Egy ilyen traumát nem lehet ilyen gyorsan feldolgozni. De azt hittem, hogy ez egy olyan mélypont, ahonnan egyszer majd felpattanok.
Amikor a közjegyző felolvasta a férjem végrendeletét, megdöbbentem.
Tévedtem. Ami ezután következett, az még rosszabb volt. Tudtam, hogy a férjem valamikor ott tett végrendeletet, de őszintén szólva olyan távolinak tűnt, hogy soha nem kérdeztem meg tőle a részleteket. Különben is, mindig azt mondta, hogy ami az övé, az az enyém is.
A végrendelet felolvasására különösebb érzelmek nélkül mentem el. Már a helyszínen meglepődve láttam, hogy egy ismeretlen, sötét szemüveges fiatal nő ül egy széken. Mit keres itt?
Biztos voltam benne, hogy a ház, amelyben éltem, az én tulajdonomba fog kerülni. Nem volt más lehetőség. Közben, amikor a közjegyző olvasni kezdett, nem hittem a fülemnek.
Azt mondta, hogy Martin valami Ameliára hagyta a házát, akinek tartozik a fiatalkori hibájáért… Mi az, biztos álmodom! Egy pillanatra megdermedtem. Biztosan valami tévedésről van szó. De valóban, az iraton ott volt ennek a nőnek a neve és Martin aláírása. És a dátum már a mi polgári esküvőnk után!
Ez a lány körülbelül 19-20 éves lehetett… Amikor én megismertem Marcint, körülbelül 5-7 éves lehetett. Nyilvánvalóan a törvénytelen lánya volt egy korábbi kapcsolatából, és annyi éven át egyszer sem említette nekem! Soha nem nevelte fel, aztán hirtelen úgy döntött, hogy mindenét ráhagyja? Micsoda gazember… Ez a jótékonysági munkája bizonyára fenntartás volt számára!
Nem tudom elhinni, hogy ez a végrendelet érvényes… Végül is, ha ezt elismerik, ki kell költöznöm a házból, és mindent elölről kell kezdenem. Ha ez igaz – az fáj a legjobban, hogy annyi éven át nem tudtam semmiről, és most hirtelen csak egy tartásdíjjal maradok… Hiszen gondoskodhattunk volna erről a lányról, annyira álmodtam arról, hogy gyerekem lesz!