Amikor a szomszédom, Dávid építőmunkásai elkezdték használni a bejáratomat, azt hittem, ésszel kezelhetem a helyzetet. De hetek frusztrációja után rájöttem, hogy itt az ideje, hogy Dávidnak egy olyan leckét adjak, amit sosem fog elfelejteni.
Reggel 5-kor ébredtem, a fejem lüktetett. Megpróbáltam csendben mozogni, hogy Emmát ne ébresszem fel. Kávét főztem, amikor hirtelen motorzúgás ütötte meg a fülemet. Kinyitottam az ablakot, és láttam, hogy egy hatalmas teherautó parkol a bejáratomban.
„Tomi, megint itt vannak?” kérdeztem a fiamtól. „Tenned kell valamit, Mama!” – válaszolt, ahogy a düh felforrt bennem. Kirohantam, és szembesültem Dáviddal.
„Ez az én bejáratom, Dávid. Hogyan tudok így munkába menni?” – kérdeztem. Dávid csak vállat vont, és azt mondta, hogy csak pár órára van szüksége. Dühös lettem, közel léptem hozzá, és figyelmeztettem, hogy ne próbálkozzon velem.
Végül a teherautót eltávolították, de a napom feszülten telt, és a munkahelyemen, Lindán is észrevette a feszültségemet. Mikor hazaértem, újra két teherautó állt a bejáratomban. Dávid megint itt volt, és azt akarta, hogy éjszakára hagyják a járműveit. Ekkor robbantam fel igazán.
„Ez nem lehet igaz! Elegem van ebből!” – mondtam, majd becsaptam az ajtót. Másnap reggel úgy parkoltam le az autómat, hogy teljesen blokkolja a bejáratot. Dávid hívott, de figyelmen kívül hagytam.
A nap folyamán Dávid folyamatosan zaklatott, de én hajthatatlan maradtam. Amikor hazaértem, a gyerekek felfedezték, hogy nem tudnak bemenni. „Itt az idő, hogy megtanuljuk mi az a tisztelet,” mondtam nekik.
Mikor Dávid kopogtatott, már nyugodt voltam. Ő azt mondta, hogy a szomszédos házban marad és figyel rá, hogy a munkások ne használják a bejáratomat.
„Köszönöm, Dávid, ez nagylelkű tőled,” mondtam, és tudtam, hogy ez egy fontos pillanat a gyerekeim számára.
Mindennek megvan a következménye, és Dávid most már tudta ezt.